magányom villamosa

vidám ponthoz érkezett,

csikorogva egy kanyarban,

s a megállóban,

várva a csilingre s az indulásra,

óriásplakátot bambultam,

egy rózsaarcú sellő

evianos palackot emelt ajkaihoz,

tiszta vizet a tiszta káoszban,

s haja

a kék vízben lebegve

beúszott képzeletembe,

s tekergőzött,

mint a hidra csápjai,

s fojtogatóvá vált az érzés,

megszólítani...

a buszt juszt is

villamosra cserélném

én is,

fapadosra,

nyitott ajtajosra,

hullámzó síneken

dajdajozva vezető

vidám vezető

s kurjongató kalauz,

ki lassan hazahúz,

csikorogva,

s szememben mosoly,

ha szám morogva

szól is,

lassan már megállhatna egyszer,

hisz száz éve keringünk itt,

s a magány mar, mint a vegyszer,

s bár az utazás meghitt,

kicsit sétálnék,

csupasz fák alatt,

virágra várva,

meg meg állnék,

de a villamos haladt,

s ajtaját nem tárta,

s így beragadtam

a virtualitásba...