Tóth Krisztina: Dosszié
Nem fájt? Figyelsz egyáltalán? Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy süt át a fény a színes karikákon: mint egy templomban, sárga, kék, piros ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam. Sietni kellett, ötre jött az anyja. Letolt gatyában ugrált ki utánam, a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt. Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.
Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat, mellettem állt a piros hetesen: ... az ólomüveg, tudod, az ebédlő és a nappali közt, azt ugye meghagytátok? ... dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta, színes dossziék a két ablak között, a vállalattól hozta haza őket... ... én most leszállok, metróval megyek.
Mért lepleződnek le mindig a csodák. Mikulás. Gólya. Most meg ez.
|