Tóth Krisztina: Domborzat és vízrajz
Galambárnyék röptét vetíti égősárga tűzfalra, aztán továbbmegy fényes, pontos útján a délután. Hogy rend legyen.
Sétálni mennek a hülyék, fogják a hurkos madzagot. A Pállotszájú és a Vízfejű egymás mögött megyen.
Végighúzzák a juj de hosszú kerítésen a kezüket: egy rágott körmű keskeny és egy tömpe vértelen.
Zebrához érnek, és megállnak. Nagyon piros van, hát örülnek. A Pállotszájú és a Vízfejű az úton átmegyen.
- Tudok egy éneket, a tiednél szebbet, szól a Pállottszájú, és máris énekelget:
"Hentespapa, ne menj az égbe! Ki fogja kinyitni a boltot? Kicsi kutyánkat lánccal verni, ha lepisil egy bokrot?"
- Én is tudok egyet, még ennél is jobbat, felel a Vízfejű, és máris dúdolgat:
"Sakálmama elment az égbe, itthagyott Sakálnagyanyóval. Ki fogja selymes hajikámat fésülni égő vasalóval?"
Mennek tovább, hegy-völgyön, árkon-bokron, borotvaéles fény kaszálja nyomukban árnyakká a tárgyakat.
|